Magyarország egy süllyedő hajó, de ez a kedvenc hajóm a világon
A szívem pont ugyanannyira trikolor, mint amennyire szivárványos. Interjú.
Gyabronka Szép Ernőjében még a jogos felcsattanásokban is ott a szelíd önirónia, sőt megbocsátó elnézés, hogy mégiscsak a legjobb dolog a világon: lenni.
Farkas Anita írása a Mandiner hetilapban
Ez idáig nem sokat tudtam Szép Ernőről azonkívül, hogy megírta a szerelmetes Budapest-regény Lila ákácot, talán még a nőknél is jobban szerette az életet, és több mint három évtizeden át a margitszigeti Palatinus szállóban lakott.
Ezt sem a magyar szakon szedtem fel, ahol maximum lábjegyzetként került elő a neve, az írásairól nem is beszélve, hanem egy nagyjából tíz évvel ezelőtti Pál Utcai Fiúk-koncert miatt olvastam utána, amikor egy Szép Ernő-versfeldolgozás (Életrajz) könnyre fakasztotta a Müpa fél közönségét.
Aztán, ahogyan az lenni szokott, hirtelen támadt érdeklődésem éppolyan hirtelen alább is hagyott. Ha nem így történt volna, biztosan hamarabb a kezembe kerül az Emberszag című, vékonyka kis kötet, ami sokkal több, mint a magyar háborús vagy holokausztirodalom egy darabja:
Szép Ernő utolsó prózai művéből, amely három hét naplószerű krónikája a Pozsonyi úti csillagos háztól az erdőkertesi munkatáborban töltött időszakig, nemrégiben a Madách Színház felkérésére született különleges adaptáció. A teátrum a koronavírus-járvány alatt indította el Írók-sorsok-szerelmek sorozatát, aminek lényege a magyar irodalom szolgálata, a színészi jelenlétet hangsúlyozó, 50–80 perces, úgynevezett film-szín-játékok gyártásával.
A két műfaj – színpadi előadás és tévéjáték – határmezsgyéjén mozgó alkotásokat pedig nem csak a nézők értékelték: a Madách igazgatója, Szirtes Tamás rendezte, Karinthy Frigyes két házasságát bemutató A két egyetlen elnyerte a New York-i Oniros Film Awards szemlén a legjobb életrajzi film díját.
amihez kellett sok ember okos, érzékeny és összehangolt munkája – a részleteket és a hozzájuk kapcsolódó verseket Ferencz Győző válogatta, a rendező Harangi Mária, az operatőr-vágó Pálos György, a zeneszerző Lázár Zsigmond volt –, és kellett a kiválóan megtalált főszereplő Gyabronka József.
A külsejében Szép Ernőt még nyomokban sem tartalmazó, mégis egy perc után Szép Ernővé váló színész nem játszik, pláne nem alakít, hanem a művel tökéletes összhangban marad teljesen hétköznapi. Jön-megy a szobájában, talán készülődik valahova, vagy csak embernek öltözik végre, ingre gombot varr, nadrágot vasal, cipőt tisztít, borotválkozik, és közben, mintha a fejében zajló monológ hangosodna ki, úgy mesél a rettenetről, hogy még a jogos felcsattanásaiban is ott a szelíd önirónia, sőt megbocsátó elnézés, hogy mégiscsak a legjobb dolog a világon: lenni.
„Magamnak egy-egy pillanatra jutott a méreg eszembe néha, felületesen. Én, én, kérem, mintha nem is hinném a halált. Ó igen, elfúj engemet is, mint a gyufát, de én nem tudok majd arról; én nem tudok, nem hiszek, képzelni se bírok egyebet, csak életet. Sose lesz az életnek vége, utolsó lélegzetem után nem húzom össze a tüdőm, és utolsó gondolatom után pontot nem teszek: gondolat, lélegzet átalszökik a végtelenbe, időtlenbe. Halhatatlan vagyok, vagyis meghalhatatlan. Azok vagyunk mind. És én olyan kíváncsi vagyok, olyan kíváncsi mindenre ezen a Földön, olyan őrült mód kívánok látni, hallani és tudni világot, életet; én még az akasztásomra is kíváncsi lennék; még akkor se kapnám be a mérget, ha avval elkerülném, hogy gázkamrába toszigáljanak” – mondja egyszerűen és tárgyilagosan, könnyeden és közvetlenül Szép Ernő-Gyabronka József, és nincs ember, akinek ne szorulna el tőle a szíve.
amelyeket Balla Eszter, Dunai Tamás, Fillár István, Kerekes Éva, Tóth Ildikó, Lázár Kati és László Zsolt mondanak el, és bár a naplófilm lendületét ezek meg-megtörik, ahhoz mindenképpen kedvet csinálnak, hogy hazafelé – és még jó néhány napig – még több Szép Ernőre vágyjunk.
(Szép Ernő: Emberszag. Drámai napló, film-szín-játék, megtekinthető decembertől a Madách Színház videótárában)
Fotók: Jardek Szabina / Madách Színház